Everything i didn't say

Chapter 2th - Piano

Lassan, sajgó lábakkal lépkedtem lefelé a lépcsőfokokon. Sötét volt és hideg. A zajokat egyre közelebb hallottam, majd hirtelen megálltam. A nagyon kicsi fényben kirajzolódott egy ember alakja. A dobozok között keresgélt valamit. Észrevett, felém kapta tekintetét. Ahogy kiegyenesedett és közeledett, felsikítottam.
– Nyugi már, csak én vagyok! – a hangjáról azonnal felismertem.
– Ashton, mi a francot keresel itt? – néztem rá rémülten.
– A régi dobverőimet kerestem. – rántotta meg a vállát mosolyogva, miközben a dobozok felé mutatott.
– Oh. – sóhajtottam. – Segítek. – mosolyogtam. A falhoz sétáltam, a villanykapcsolót kerestem, amit nehezen meg is találtam. Miután felkapcsoltam a villanyt, odasétáltam a dobozokhoz és keresgélni kezdtem, míg' Ashton a szoba másik végében lévő kupacnál kutakodott. Vagyis azt hittem, ugyanis a fiú sehol sem volt...

– Ne szórakozz! – mosolyogva fordultam a dobozokhoz, majd kezdtem keresgélni. – Komolyan Ash, ez nem... – kezdtem bele, de egy fura hang megállított. Mégpedig a sarokban elhelyezkedő poros, régi zongora hangja. Tekintetem az említett tárgya helyeztem, de senki sem ült ott.
– Állj le! – morogtam. – Ashton, hagyd abba! Ez nem vicces! – kiabálásba kezdtem, akár egy őrült. Hirtelen minden abbamaradt, csönd lepte el a pincét, csak a halk lélegzetvételemet lehetett hallani. Hátborzongató volt.
– Ashton? – suttogtam a zongora felé bámulva. Hirtelen hatalmas ajtócsapódást hallottam, valószinűleg a pince ajtaja volt. Megugrottam, majd felrohantam a lépcsőn. Senki sem állt ott, viszont az ajtó zárva volt. Próbáltam minél erősebben ráncigálni a kilincset, de sehogy sem sikerült kiszabadulnom. Minden elsötétült. Csak nem meghaltam?

Deja Vu érzés töltött el, miközben sétáltam. Michael mellettem néma volt. Vaksötét volt, viszont amikor pár autó elhajtott mellettünk, a lámpájuknak köszönhetően láttunk is valamit.
– Vigyázz! – kaptam el a fiú karját, és húztam le az úttestről, ugyanis egy autó majdnem elcsapta. A sofőr hozzánk vágott pár szép szót szerencsénkre... Megálltam, de Mike nem vette észre, ezért ment tovább. Utána szóltam, mire felkapta a fejét és megfordult. Közelebb lépett hozzám. Furán nézett engem, majd megszólalt.
– Chloe, miért csinálod ezt? – nem válaszoltam.
– Félek. – suttogtam, mire értetlenkedni kezdett. – Itt van. – motyogtam a háta mögé nézve. – És téged akar.
Amit mondtam, nem hazugság volt. Éreztem, hogy valaki, esetleg valami itt van. És minta elakarta volna venni tőlem. Michael nevetni kezdett.
– Nagyon jó színész vagy! – mosolyogva és elismerően nézett engem.
– Nem viccelek, Michael!


– Chloe! Ébredj! – rángatta valaki a vállam, mire nehezen, de kinyitottam a szemeim. Hirtelen felülve lefejeltem Michaelt, mire ő felnyögött. 

– Ashton! – pattantam fel, majd rohantam az ajtóhoz. Átlépve Michael szobájának küszöbét, neki ütköztem a keresett srácnak. – Ashton, a frászt hoztad rám! – borultam az említett nyakába, aki értetlenül bámult engem.