Everything i didn't say

Chapter 1th - He Wanting You

– Hülye, idióta, nyomorult! – vitázott Ashton a plüsspingvinjével, míg' én a telefonomat nézve vártam Chloe hívását.
– Ashton, nem hall téged. – szólt Calum az említettnek unott hangnemben, de nem volt képes felnézni rá, miközben hozzá beszélt.
– Dehogynem, akkor nem fintorogna így! - mutatott grimaszolva a plüssre, mikor Luke belépett az ajtón.
Senkit sem zavartatta az érkezése, én és Calum ugyanúgy nyomtuk a telefonunkat, Ashton még akkor is a pingvinnel civakodott. Pár perc múlva, mikor Luke nyitni akarta a száját, megszólalt a telefonom csengőhangja, a kijelzőn Chloe mosolygós képe díszelgett, alatta a nevével.– És most kuss legyen! – szóltam mindenkinek, mielőtt felvettem.
– Szia, Chloe! – üdvözöltem kedvesen.
– Nagyon gyorsan ide kell jönnöd. – hadart kétségbeesetten.
– Mi a baj?
– Egy kibaszott hulla van a házban. – válaszolt, mire kitágult szemekkel néztem, az arcom sápadtabb lett, mint eddig.
Felpattantam, a kocsim felé száguldottam. A srácok követtek, Ashton az anyósülésre, Cal és Luke hátulra. A gázra tapostam. Ashton, négy méter után rám szólt, hogy ne hajtsak olyan gyorsan, de nem igazán érdekelt. A kíváncsiság és az aggodalom egyszerre kavargott bennem. Pár perc múlva már a ház előtt voltunk, ahogy Chloe is. A járda szélén üldögélt. A webkamerán keresztül mindig mosolygós volt, vagy legalábbis annak tűnt, de gyönyörű arca ijedt volt és kétségbeesett. Emlékszem, amikor először találkoztunk. Akkor sírt. A parkban voltam, szokás szerint a hintán üldögélve figyeltem, ahogy a velem egykorúak labdáznak. Aztán hirtelen a semmiből előjött Ő. Hosszú, szőke haja feje tetejére volt gumizva, világoskék ruhája kiemelte a szeme színét. Szipogva ült le a mellettem lévő hintára, s lehajtotta a fejét. Nem volt bátorságom megszólítani, s pár perc múlva hangosan zokogni kezdett. – Hé, mi a baj? – leugrottam a hintáról és közelebb léptem hozzá. Felemelte a fejét, mélyen a szemeimet fürkészte. Mintha mondani akart volna valamit. Tengerkék szemei a dühöt, a félelmet és az aggodalmat sugározták. Hirtelen felpattant és elfutott. Ez volt az első találkozásunk... Napok múlva anya teljesen bezsongott, azt mondta vendéget vár. Vállat rántva a szobámba rohantam és a piros vonatommal játszottam. Nem voltam meglepve, anya nagyon kedves volt és ha új szomszédunk volt, akkor azonnal áthívta egy vacsorára vagy ilyesmi. Viszont arra nem számítottam, hogy Chloe és az anyukája fog hozzánk jönni. Persze, akkor még a nevét sem tudtam. Vacsora közben végig próbáltam vele felvenni a szemkontaktust, de ő lehajtotta a fejét. Mai napig sem tudom, miért sírt...
– Állj fel! – nyújtotta a kezét Ashton Chloénak. – Mi történt? – kérdezte a lánytól, miután már a bejárati ajtó felé mentünk. Chloe kereste a szavakat, de nem tudott megszólalni, ezért megtettem én.
– Egy kicseszett hulla. – mondtam, mire Chloe bólintott. – De hol? – néztem a lányra, aki előre ment, mi pedig követtük őt. Az emeleten vezetett, ott rámutatott egy ajtóra.
– Ott van. – suttogta.
Nagy levegőt véve az ajtó elé álltam. Lassan a kilincs felé nyúltam, mire Calum félrelökött és egész egyszerűen csak kinyitotta. Semmi. Nem volt ott semmi.
– Itt nincs semmi. – nézett furán Chloéra Cal.
– De... De ott volt! – mutatott a plafonra. – Oda volt felkötve!
– Mondd csak, aludtál vagy ettél te valamit? Esetleg valami gyógyszert vettél be? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel Luke.
– Nem vagyok bebogyózva. – vágta rá egyértelműen. – Mondom, hogy ott volt egy kikúrt hulla.
– Oké, szerintem hagyjuk. – vágtam közbe, majd Chloe mellé léptem és átkaroltam a lányt.
– De nem! Komolyan azt hiszitek, hogy képzelődtem? Miért nem hisztek nekem? A kontaktlencsém is a helyén van!
Chloe az a természetű lány, aki addig küzd az igazáért, amíg csak lehet, így a vita még ment bő tíz percig. Én igazából csak kapkodtam a fejem és némán hallgattam őket. A lány nem szokott kitalálni ilyesmiket, igenis komolyan vette az ilyen dolgokat. Sosem ment bele a szellemidézésbe és az ilyesfajta dolgokba. És a kislányos „ csokit szeretnék ” szemeinek köszönhetően én sem. Ezért sosem sikerült idéznünk semmilyen nem létező lényt.
– Éhes vagyok. – szóltam ismét a vitába, hátha abbahagyják.
– Öh, én is. – bólintott rá Chloe.
Ashton felvetette az ötletet, hogy menjünk el egy kajáldába, és így is tettünk. Az út szokatlanul csendes volt. Luke, mint szokás szerint, az ajakpiercingjét harapdálta, Ashton csak bámult maga elé, a kezeit zsebre téve, Calum próbált párszor valami érdekes témát felhozni, de nem igazán sikerült neki. Chloe belém karolt és agyalt. Erősen agyalt.

– Min gondolkodsz? – súgtam oda neki, mire felkapta a fejét és majdnem lefejelt. 

– Pontosan tudod. – válaszolta halk hangon. Igen, sejtettem, hogy a „ szellem van a házban ” témán agyalt. – Te hiszel nekem? 

– Nem tudom. Sóhajtott és nem szólt többet. A Mcdonald's volt a legközelebb Chloe házához, így egyértelműen oda mentünk. Mindenki rendelt. Calum szemezett a csajjal a pénztárnál, de ez nem volt túl meglepő. A legtöbb nő neműt végig mérte, Chloe is közéjük tartozott, csak a többivel ellentétben Ő nem vette észre, hogy Cal a hátsóját leste. Az egyik legszimpatikusabb asztalt elfoglaltuk, ami az ablak mellett volt. Luke a jobb oldalamon, Chloe a balon, velem szemben Ashton ült, mellette pedig Calum. 

– Azt még megeszed? – kérdezte teli szájjal Calum Chloét, miközben a lány maradékára mutatott. 

– A tiéd. – tolta el magától a tányért, majd nézett az ablak felé.
– Mi olyan érdekes arra? – mosolyogtam rá, mikor már vagy 5 perce csak bámult ki az ablakon.
Némán rám nézett. Szemei semmit sem ábrázoltak. Felállt és az kijárat felé ment, de még visszanézett rám és várta, hogy észbe kapjak és menjek vele. Bólintva felálltam és utána mentem, a többieket otthagyva.
– Hol vagyunk? – kérdeztem húsz perc séta után. Igen, én laktam ott születésem óta, de ő jobban tudhatta, ugyanis ő vezetett.
– Nem tudod? – megráztam a fejem, mire sóhajtott. – Mindegy.
Már elég sötét volt és hűvös is. Lehajtott fejjel sétáltam előre.
– Vigyázz! – húzott le az útról a lány kiabálva, ha nem teszi, elüt egy autó. Természetesen a sofőr visszaordibált pár igen szép szót, de nem igazán törődtem vele. – Állj meg! – hallottam magam mögött Chloe hangját. Felé fordultam és közelebb léptem hozzá. Furcsán néztem le rá.
– Chloe, miért csinálod ezt? – suttogtam, közel az arcához. Nem válaszolt semmit. Néma csönd. Nem a kínos csönd, hanem a „ valami kibaszott fontos dologról nem tudsz ” féle csönd.
– Félek.
– Mi? Mitől? – értetlenkedtem.
– Itt van. – motyogta, miközben a hátam mögé nézett, semleges arckifejezéssel. – És téged akar. – tette hozzá suttogva. Lassan megfordultam és...